RockDockBlog

Hajógyári-sziget, napijegy 10500 HUF (23 óra után félárú, de csak aznap váltható);  bérlet: 37 500 HUF (hazamenős), 45 000 HUF (ottalvós)

A szerdai nap főattrakciója az a Lily Allen lesz, akinek a fellépése a teljes Sziget-program egyik legnagyobb érdeklődéssel várt koncertje lesz. Egyrészt nyilván azért, mert Lily Allen azon kevés fiatal előadó közé tartozik, akiket már túlzás nélkül titulálhatunk STÁR-nak: rendre vicces történetek és beszólások kapcsolódnak hozzá, és a legtöbb bulvárrovatot megtöltő hírességgel ellentétben ő még nem is tűnik egyáltalán ostobának. És persze ami a lényeg, vannak jó dalai, főleg a második lemezén, ami év elején jelent meg, rajta minimum négy slágerrel, melyek közül az egyikre (szerintünk speciel pont a legrosszabbra) magyar színészek tátognak a homofóbia elleni kampány jegyében. Lily Allen este fél tízkor lép majd a Nagyszínpadra, és remélhetőleg a slágerek elsőrangú előadása mellett kívül beszól majd valakinek (jobb esetben valakiknek) a számok közötti szünetekben.

Előtte egy olyan zenekar lép majd föl, amely nagyon-nagyon sok lemezt adott el az elmúlt öt évben (összesen már 8 millió körül járhatnak), bár igaz, hogy ennek nagy része az angol anyanyelvű országokban ment el. Ettől függetlenül a Snow Patrol dalait világszerte játsszák a rádiók, és szeretik az emberek, és állítólag csak ritkán keverik össze a Coldplay-jel, noha hasonlóan szomorkás szoftpopban utaznak ők is, de kritikusunk szerint ezek a skótok jobban is nyomják ezt a műfajt, mint Chris Martinék. Aki nem hisz neki, az menjen ki és győződjön meg erről a saját szemével!

A csütörtöki napon, ha rajtunk múlna, akkor fél ötre mennénk a Nagyszínpad elé, ahol a tavalyi év egyik bombaslágerét jegyző brit duó, a Ting Tings ugrabugrál majd. A Ting Tingsről egyszer azt írtuk, hogy tipikusan olyan együttes, amit az isten is egyslágeres csodának teremtett: csak szőrmentén kapcsolódik bármilyen trendhez, és megvan a duóban az az amatőrös fíling is, ami azokat szokta jellemezni, akik jóformán véletlenül hibáznak rá egy fogós dallamra. A probléma ezzel az elmélettel csak az, hogy a Ting Tings rögtön három slágerrel is észrevétette magát tavaly, ráadásul van egy szexi énekesnőjük is (képünkön), plusz nagyon lelkesek is élőben, úgyhogy a buli garantált lesz. Háromnegyed nyolckor pedig a Bloc Party tolja majd a kontentot, aminek még akkor is van hírértéke, ha tudjuk, hogy a londoni zenekarnak csak az első albuma sikerült jól, a másik kettőn már inkább az ötlettelenség illetve a tanácstalanság érezhető csak. Ettől még a zenekarnak van annyi jó száma, hogy egy ütős fesztiválszett kitelne belőle: a korai, posztpunkos korszak vagy az újabb, elektronikával kacérkodó dalok között is vannak favoritok. Csak remélni tudjuk, hogy azon a koncerten, ahol kritikusunk látta a Bloc Party-t a közelmúltban, tényleg a kontrolládákkal volt valami probléma (egy kommentelő ezt valószínűsíti), és a Szigeten a jobbik arcát mutatja majd Kele Okereke és három társa.

Pénteken a műsort a Haydamaky nyitja meg: ennél az ukrán zenekarnál az itt írott szakértő kommentár szerint ugyan létezik jobb a műfajban, de akinek bejön a punkos ska, népzenei motívumokkal fűszerezve, akkor az jobban teszi, ha már délután háromkor ott figyel az első sorban a Nagyszínpad előtt. Délután hatkor pedig az a zenekar lép majd a színpadra, amellyel a Sziget végre teljesíti sokéves adósságát: először koncertezik ugyanis Magyarországon az elmúlt két évtized egyik legjobb/legfontosabb/legkihagyhatatlanabb zenekara, a Primal Scream.

A Bobby Gillespie vezette, többségében skót együttes hosszú pályafutása alatt számos stílust kipróbált már, és szinte mindegyikben maradandót alkotott: leghíresebb lemeze talán az 1991-es Screamadelica, melyen beengedik a house-t a rockzenébe, a legütősebb pedig a 2000-es elektropunk XTRMNTR, aminél bivalyabbul kevés lemez szólt az egész évtizedben azóta. Élőben ráadásul a punkosabbik énjét veszi elő a zenekar, és még az utolsó két album langyosabb számai is gyilkos gellert kapnak. De ha másért nem, a zenekart már csak azért is érdemes lenne megnézni, mert Bobby Gillespie dobolt a Jesus And Mary Chain mérföldkő jelentőségű lemezén, a Psychocandyn, míg a basszusgitáros, Mani minden idők egyik legnagyobb hatású ritmusszekciójának egyik fele volt a Stone Rosesban.

A szombati nap a nagyszínpadon összességében talán a legegységesebb, tulajdonképpen mind az öt koncertet ajánlani tudjuk, ilyen vagy olyan okokból. Az este fő fellépője, a gitárját enyhén szuicid és ambivalens szexualitás felhanggal tépő Placebo legalább háromszor volt már Magyarországon, ebből kétszer a Szigeten, és bár legutóbbi lemezéért nem feltétlenül voltunk oda, mégis jó koncertzenekarról van szó, melynek van épp annyi jó dala, hogy másfél órát szórakoztatóan ki tudjon vele tölteni. Szintén melankolikus gitárpopot játszik majd, ám inkább a kétezres évek új posztpunkja, eleinte az Interpol, majd később sajnos inkább a Coldplay jegyében az Editors. Az együttesnek ősszel jelenik meg harmadik lemeze, mellyel állítólag visszatér a nyersebb hangzáshoz (a producer Flood lesz), remélhetőleg ez majd a Szigeten is tetten érhető lesz – két éve egyébként láttuk már egy másik országban és ott jó volt. És különben is, annyira rossz koncert nem lehet az, ahol elhangzik a Munich, az An End Has A Start vagy a Blood.

A Subways legutóbbi lemezét ebben a cikkben "házibuliban, lehetőleg ittasan és meztelenül párnacsatát vívó tinédzsereknek" ajánlottuk, ennek megfelelően a brit trió zenéje a felszabadultabb, együtt éneklős, néhol amerikai gitárpopot idéző garázsrockot képviseli a nagyszínpadon, délután háromtól. Ami pedig a szintén fellépő londoni Klaxonst illeti: két évvel ezelőtti, és mindeddig egyetlen lemezével (Myths Of The Near Future) szokás volt az akkoriban népszerű nu-rave kategóriába sorolni, de akár nevezhetjük sci-fi dancepunknak is, amit csinál, mindegy, mert "a Klaxons jó zenekar, ez élőben is átjön néha, és talán ha végre túljutnak azon az istenverte második albumon, akkor lekerül róluk az a teher, ami mintha kicsit bénítaná őket az első lemez váratlanul nagy sikere után" – írtuk nemrég egy koncertje kapcsán. Ők hat órakor lépnek fel a nagyszínpadon, utánuk pedig az erősen politikus és több mint húsz éve aktív Manic Street Preachers. A walesi alternatív rockerek 1995 óta működnek trióként (akkor tűnt el Richey Edwards dalszövegíró/gitáros, akit tavaly nyilvánítottak hivatalosan halottá), 2001-ben felléptek Fidel Castrónak, idén pedig megjelent kilencedik lemezük. Talán felvillantanak valamit a kilencvenes évek közepi korszakukból, ami a Manics aranykora volt, ekkor voltak ők az Egyesült Királyság egyik legnépszerűbb rockbandája.

Szintén először lép fel Magyarországon az öt évvel ezelőtti, erőteljes bemutatkozó lemezeket kitermelő brit posztpunk revival egyik fontos zenekara, a pár éve divatos Maximo Park. A csapat harmadik lemeze idén jelent meg, ezt írtuk róla, ennek megfelelően tehát jó esetben feszes gitárokra és jó hangulatú slágerekre számíthatunk a fesztivál utolsó napján, hat órakor. Paul Smith énekes egyébként nagyon jó frontember élőben, valóban energikus bulira van tehát kilátás. A Sziget záróeseménye pedig az idén újraegyesült Faith No More koncertje a teltház-esélyes vasárnapi napon, kilenc órakor. A Mike Patton vezette zenekar feloszlása előtt egy évvel, 1997-ben játszott a Szigeten. Bár az utóbbi évtizedben inkább kísérletibb zenék irányába mozduló és afféle kultúrmissziót vivő (tavaly nálunk is fellépő) Patton többször kijelentette, hogy nem szándékozik ismét összeállni híres egykori zenekarával, most mégis megtette. A Faith No More csak Európában koncertezik, Amerikában egyelőre nem (ott nem is volt soha annyira népszerű), új lemez se lesz elvileg.